Chapter Two – Trip to Transylvania

Sziasztok! Meghoztam a második fejezetet is, remélem tetszeni fog! Minden kedves olvasóm Boldog Karácsonyt, szeretnék kívánni! Jó olvasást!

-          Isabelle, öltözz át!

-          Itt van gardrób? – néztem nagyot, miközben felálltam az egyik székről.

-          Sok minden van itt. – nézegette a szónikus csavarhúzóját.

-          Hol vannak a ruhák?

-          Felmész a lépcsőn és ott jobbra.

-          Mit vegyek fel?

-          Valami olyat ami, szerinted illik a tizenötödik században.

-          Jó. – mondtam miközben felszaladtam a lépcsőn.

-          Kész vagy már? – halottam a Doktor hangját

-          Igen! Na, hogy festek? – léptem elő az öltöző szobából.

-          Mint egy angol kisasszony.

-          Ez jót jelent?

-          Igen. – bólintott. És én?

-          Te is jól nézel ki!

-          Jó, mert innen csak, fessen léphetek ki.

-          Tényleg, ez mióta van így?

-          Mostantól.

-          Jó, tudni. Akkor indulhatunk!

Amikor kiléptünk a TARDIS-ból, gyönyörű táj fogadott minket. Pont, olyan volt mint amilyenek mondták, szerintem sosem láttam még ilyen szépet, bár nem Londonban születtem, nem nagyon jártunk kirándulni. Éppen a tájat csodáltam amikor a Doktor megszólalt.

-          Tudod, van valami amivel nagyon megleptél?

-          Mi az? – kérdeztem.

-          Amikor először beléptél a TARDIS-ba te is ugyanazt tetted mint a legtöbben, kifutottál és megnézted, hogy ekkora-e, mint amekkorának kinéz, de te nem kérdeztél semmit, csak tudomásul vettél mindent. Pedig te fizikus vagy, a tudomány embere.

-          Sokak szerint ez a legérdekesebb bennem, gyerekkorom óta imádom a bűvészeket meg az egyéb ilyen dolgokat, de sosem voltam kíváncsi arra hogyan csinálják a trükköket.

-          Tényleg érdekes, az emberek általában nem ilyenek. Ti mindig, mindent tudni akartok.

-          Én nem is vagyok ilyen, engem sok minden hidegen hagy.

-          Persze amikor velem kell utazgatni az érdekel.

-          Hányszor adatik meg az embernek az, hogy a trianoni kastélyban kergessen idegeneket, akkor amikor éppen a békeszerződést írták alá. Ilyet nem lehet, kihagyni.

-          Igazad van.

-          Amúgy szerinted mi történt velük?

-          A Torchwood biztos visszajutatta őket, a saját idejük be.

-          Ez logikus.

-          Igen. Lenne még valami!

-          Mi?

-          Hogy tetszett az utazás?

-          Nagyon, bár amikor azt mondták, hogy férfi ruhában vagyok akkor, kicsit felment a pumpám.

-          Akkor értem azt a gyors tempót amivel futottál, de én nem értelek nem vettem rajtad észre soha semmit, mindig nyugodt vagy.

-          Megtanultam kezelni az érzéseimet. – adtam magyarázatot erre az észrevételére. A Doktor megállt és mutatta, hogy maradjak csendben.

-          Hallod? – kérdezte pár perc múlva.

-          Igen. – bólintottam.

-          Ezek lovak.

-          Dracula lesz?

-          Lehet.

-          Az jó, mert éppen kérdezni akartam, hogyan fogunk vele találkozni.

-          Választ kaptál a kérdésedre. Nézd! – mutatott a lovasokra akik körülbelül tíz méterre voltak tőlünk.

-          Kik maguk? – kérdezte egy elég ijesztő, bajszos lovas.

-          A Doktor vagyok.

-          Én pedig Isabelle Crusader.

-          Hogy kerültek maguk ide?

-          Elindultunk sétálni, és nagyon tetszett ez a hely.  – mondta a Doktor.

-          Kik ezek az emberek? – jött oda, még egy lovas, de neki volt a legdíszesebb ruhája.

-          Egyenlőre csak annyit tudunk, hogy a férfit Doktornak hívják a lányt pedig Isabelle Cra… Crusader.

-          Milyen Doktor?

-          Csak Doktor. – válaszolta útitársam, a bajszos lovas helyet.

-          Mit képzelnek magukról? Tudják kivel állnak szemtől-szembe? – hördült fel az utóbbi.

-          Igen. – mondtam. – III. Vlad Cepes-vel a Havasalföld fejedelmével.

-          Ha ilyen jól tudjátok ki az uralkodóm, akkor miért nem hajoltok meg előtte?

-          Fáj a lábunk. – szólalt meg a Doktor.

-          Vessék őket tömlöcbe! – szólt Dracula.

Hátulról előre jött két ember és hátra fogták a karunka. Nem is próbáltunk ellenkezi, mert mind a ketten tudtuk, hogy abból csak nagyobb bajunk lehet.

~~~~~~~~

-          Dracula nem viccelt, ez tényleg egy tömlöc.

-          Igen, jó tudni, hogy komoly ember volt.

-          Egyetértek. Amúgy, miért értem őket?

-          Aki utazik egyszer a TARDIS-ban az minden nyelvet megért, van benne egy ilyen technikai vívmány.

-          Értem. – bólintottam miközben köveket dobáltam a falhoz.

-          Láttad a köpenyének az összefogó zsinórjának a díszét? – én csak megráztam a fejem jelezve, hogy nem.

-          Olyan minta volt rajta, mint amilyen a rakiknak volt.

-          Hát akkor, minél hamarabb jussunk ki innen.

-          Még szerencse, hogy van egy ilyenünk! – emelte fel a szónikus csavarhúzóját.

-           Ha az az ajtó fém akkor kitudom nyitni, ha fa nem.

-          Az pedig fa, de az ablakrácsok fémből vannak.

-          Kiférünk mi azon a kis lyukon?

-          Nem olyan kicsi az. – dobáltam még mindig a köveket.

-          Akkor próbáljuk meg! – állt fel, és ment oda az ablakhoz. A szerkentyűt a rácsokhoz tartotta, és bekapcsolta. Az erre elkezdett világítani és hangot kiadni. Pár perc múlva nagy csörgés hallatszott.

-          Sikerült? – álltam fel.

-          Még jó, de gyere mássz ki te először!

-          Ebben a ruhában? – céloztam a több réteg ruhára ami rajtam volt.

-          Ki tudsz mászni benne!

-          Ha te mondod. – vontam meg a vállam. – Tarts bakot! – A Doktor kérésemnek megfelelően cselekedett. Belekapaszkodtam az ablak túloldalon lévő szélét, és felhúztam magam. A ruhám viszont beakadt a kőbe, ezért egy kicsit elszakadt. Miután kijutottam, segítettem a Doktornak kijönnie a tömlöcből.

-          Ez sikerült. Menjünk keressük meg azt a bajszos, lovas embert! Kíváncsi vagyok miért van ugyanaz a jel rajta, mint a rakin.

-          Merre induljunk? – néztem körül.

-          Mondjuk a vár felé. Ti emberek valamikor olyan értelmetlen dolgokat tudtok mondani.

-          Tudsz ez elenne tenni valamit?

-          Nem ez a baj. Isabelle, az ott nem egy istálló? – mutatott  egy körülbelül szász méterre lévő épületre.

-          Szerintem az, de miért? – néztem rá, de egy másodperc múlva már rájöttem, hogy mit akar. – Ugye nem?

-          Dehogy nem. Isabelle tudsz lovagolni?

-          Nem. Glasgowban születtem, de tíz éves korom óta Londonban élek, hogyan tudnék?

-          Nem baj, most megtanulsz. Gyere! – kezdett el rohanni az építményhez. Hamar utolértem, mivel mostanság igen jó formában tudok futni. – Melyik lovat akarod?

-          A feketét. – mutattam a jobboldali állatra. – Viszont nincs felszerelés, hogy lovagoljunk?

-          Amúgy minden ott van a másik oldalon. Ide hozod őket?

-          Persze.

-          Ez egy dámanyereg. – monda amikor letettem elé a holmikat.

-          Van egy olyan sejtésem, hogy az enyém lesz.

-          Tökéletesen gondolod, én csak nem lovagolhatok női nyeregben.

-          Igazad van, de én lovagolni sem tudok. Egyáltalán hogy kell felnyergelni a lovat?

-          Majd meg csinálom én. – vette fel az asztalról a lovas felszerelést.

-          Ebbe, hogy kell bele ülni?

-          Az a lényeg, hogy mind a két lábad egy oldalon van.

-          Biztos.

-          Na, gyere, ülj rá! – mondta amikor végzet a nyergeléssel.

-          Jó, de még mindig nem értem, hogyan kell.

-          Figyelj ez itt a kengyel tedd bele a lábad, vegyél lendületet, és száll fel, de egyik lábadat se rakd át a másik oldalra. – magyarázta. Számomra nagyon nehéznek bizonyult ez a cselekmény sor. – Gratulálok! Most várj egy kicsit, amíg a másik lovat is felnyergelem.

-          Tudod, nem mindenki olyan bölcs mint te, huszonöt évesen mit vársz az embertől?

-          Azt, hogy tudjon lovagolni. – mondta miközben felpattant a négylábúra.

-          Közlöm, hogy tudok lovagolni. – mondtam el hazugságomat.

-          Isabelle Crusader, ezt még nagyon megfogod bánni. – mondta, miközben elindult felém, szerencsére gyorsan reagáltam és sikerült időben elindulnom a lovammal.

Nem sokára már a vár felé ügettem nyomomban a Doktorral. Nem sokára már ott nyergelt mellettem. A kővár kapuit pár perc múlva már láttuk, tőlünk jobbra egy kisebb domb volt. Társam arra felé irányította lovát ezért én is követtem.

-          Tedd ezt a nyakadba! – adott egy kulcsot ami egy zsinóron lógott.

-          Mi ez?

-          A TARDIS kulcsa.

-          Miért adod ide?

-          Egy részt az útitársam vagy és nekik van kulcsok, a másik dolgot pedig meg fogod látni nem sokára. – mondta miközben ő is a nyakába akasztott egy ugyan olyan kulcsot. Elindultunk az őrök felé, akik mellet simán elsétáltunk.

-          Ezt meg hogy? – kérdeztem akkor amikor már kicsit távolabb voltunk a kaputól.

-          Hosszú és bonyolult történet, egyszer majd elmesélem.

-          Oké. Most merre?

-          Hát valamelyik toronyban kell laknia.

-          Draculának, de ha azt a másik férfit keressük, akkor szerintem nem ott fog lakni.

-          Biztos vagy benne?

-          Nem. – ráztam meg a fejem.

-          Nézd, az ott ő szerintem. Kövessük!

Halkan elindultunk utána, az egyik toronyba ment, de az nem egy lakótorony volt. Szerencsére oda is tudtok követni. A vár ennek a részében egy csomó nagyon fejlett technikai eszköz volt. Bár a TARDIS kulcsa még a nyakukban volt, a biztonság kedvéért beléptünk egy polc mögé. Odalépett egy laptop szerű szerkezethez, és nyomogatott rajta valamit, majd idegesen kezdett sétálgatni fel-alá. A számítógép egy furcsa hangot adott ki, a férfi elkáromkodta magát, amit hála a TARDIS fordítójának pontosan értettem. Megint billentyűzött valamit, de most egy űrhajó tervrajza jelent  meg a képernyőn.

-          Doktor! Mit csinál? – suttogtam.

-          Az egy hajó terve. Nagyon fejlett, biztos, hogy nem itt akarják megépíteni.

-          Kik irányíthatják őt meg a rakikat?

-          Nem tudom, de már engem is nagyon érdekel. Vedd ki a kulcsot a nyakadból. – mondta miközben ő is megtette ugyanezt.

-          Mit akarsz csinálni?

-          Isabelle, te maradj itt, csak akkor lépj ki innen ha elakar menekülni.

A Doktor kilépett a polc mögül és megszólította a férfit.

-          Tudja már régen megakartam tudni a maga nevét! – szólalt meg útitársam.

-          Sandu Costache, a fejedelem jobb keze.

-          Az az egyetlen bökkenő, hogy maga nem Sandu Costache, hanem egy klón.

-          Honnan tudja maga azt? Egy órával ezelőtt még egy tömlöcben volt. Tényleg hova lett az a lány?

-          Tudja én sokkal öregebb vagyok, mint maga.  Elég sokat láttam, sok olyan embert is mint maga. Isabelle pedig nem hülye.

-          Egyikük sem az, de minket nem fognak tudni kijátszani engem és a szövetségeseimet.

-          Biztos, hogy a szövetségesei, nem csak kihasználják magát?

-          Ne higgye azt, hogy mindent tud.

-          Maga se. Mikor klónozták le?

-          Egy hónapja. – mondta.

-          Miért pont ide küldték, mi van itt?

-          Semmi amiről magának tudnia kéne. – a beszélgetésükre már nem is nagyon figyeltem, a polcon volt egy napló szerűség, amit elkezdtem olvasni. Biztos, hogy Costache tulajdona, egy csomó olyan dologról írt ami ebben a korban még biztos nem létezett. Éppen beakartam zárni, amikor leejtettem és hatalmas durranással ért földet. – Csak nem Isabelle? – szólalt meg Costache. – Gyere elő különben, megölöm!

-          Mit akar maga? – léptem elő.

-          Én semmit, tőled. A társadtól viszont, tényleg akarunk valamit.

-          Mi lenne az?

-          Az életét. – mondta miközben előhúzott a köpenye alól egy fegyvert, amit a Doktor felé tartott.

-          Ne! – ugrottam útitársam elé, amikor Sandu Costache meghúzta a ravaszt.

Chapter One – The first journey

Sziasztok itt lennék az első résszel, remélem tetszeni fog! Jó olvasást!

Még egy a sok átlagos nap közül. Huszonöt éves vagyok, de eddig nem történt velem semmi, csak élem az életem. Most is hazafelé tartok, a hatos busszal, a munkából. Az útvonalat már fejből tudom, tizenkét éve erre járok. A régi kétemeletes jármű, éppen amikor fordult be az egyik kis utcába lerobbant. Nem akartam sötétben hazaérni ezért kénytelen voltam sétálni. Szerencsétlenségemre az eső is eleredt. Esernyő sem volt nálam, ezért bementem egy kávéházba. Sokszor szoktam idejárni, a pultos lány nagy mosollyal üdvözölt, amikor odamentem a pulthoz, hogy rendeljek egy krém csokit. Miután kifizettem kerestem magamnak egy helyet. Az ajtóval szemben találtam is egyet, éppen leültem, amikor két, számomra nagyon különös alak jött be. Nem tudom miért éreztem így, hisz ugyanolyanok voltak, mit a többi ember az üzletben. Egy pár percig követtem őket a tekintetemmel, miközben a meleg innivalóból kortyolgattam. Már csak egy kicsi maradt belőle, és az eső sem esett annyira, ezért miután megittam a maradék italt elindultam.

A víztócsákban állt a járdán. A legtöbbet sikerült kikerülnöm, éppen kitértem az útból, amikor valaki nekem jött és a kezembe nyomott egy tablet szerűséget. Feleszmélni sem volt időm máris jött egy férfi és kérdezősködni kezdett.

-          Ki adta ez neked?

-          Ő… - kerestem a szemmel azt a személyt, aki a kezembe adta, de nem találtam sehol.

-          Elteleportáltak innen, de talán ezzel tudjuk követni őket! – mutatott a kezembe lévő tárgyra. – Nem láttál különös alakokat valahol?

-          Hát… az az igazság, hogy a sarki kávézóban láttam pár furcsa embert.

-          Azok nem emberek voltak.

-          Akkor mik?

-          Gyere velem és megtudod.

Futva követtem a kávézóhoz a férfit, aki amint belépett az üzletbe, elővett egy számomra nagyon idegen tárgyat, és a két alak felé tartotta. Ők erre felálltak és elkezdtek hátrálni, amikor már a falnál jártak akkor hirtelen eltűntek a semmibe.

-          Nem lehet igaz, őket is elvesztettem! Téged hogy hívnak? – mutatott rám.

-          Isabelle Crusader.

-          Jó. – bólintott. – Isabelle velem kell, hogy gyere!

-          Hova és miért?

-          Messzire, és azért mert sokkal többet tudsz, mint amennyit elmondasz. Ugye tudod, hogy ki vagyok?

-          Igen.

-          Valahonnan olyan ismerős vagy nekem? Találkoztunk már valahol?

-          Nem, de a húgomat lehet, hogy ismerted. A londoni Torchwoodban dolgozott, akkor amikor megtámadták. Ott is halt meg, azt mondják én is ott voltam, de nem emlékszek rá. Akkor kezdtem nyomozni és találtam egy fényképet amin te vagy, csak egy kicsit máshogy néztél ki. Sok időbe telt kiderítenem, hogy ki vagy.

-          Értem. Akkor jössz vagy nem, nincs túl sok időm, te viszont tudnál nekem segíteni.

-          Megyek.

-          Akkor irány a TARDIS. Talán tudjuk követni őket.

A TARDIS

A Doktor egyenesen egy régi, rendőrségi telefonfülkébe futott. Követtem én is. Amikor beléptem nagyon meglepődtem. A kicsi telefonfülkébe egy hatalmas terem volt. Gyorsan kiszaladtam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem képzelődök. Jól megnéztem kívülről a TARDIS-t , de még akkor sem hittem a szememnek. Amilyen gyorsan kijöttem, olyan gyorsan is mentem vissza.

-          Doktor, most hova megyünk?

-          Azt még én sem tudom. – mondta miközben karokat húzogatott és gombokat nyomogatott. – Pár perc és kiderül.

-          Miért nem tudod, hogy merre tartunk?

-          Amit, az a lény a kezedbe adott egy transzport irányító. Rákötöttem a TARDIS-ra és megpróbálja találni az utolsó, helyet ahova szállított.

-          Értem. Te tudod kik voltak ezek?

-          Még nem. – rázta meg a fejét. – Érdekes tudnak az időben utazni, mindegy követjük őket.

-          Miért érdekes, hogy időben utaznak, te is tudsz.

-          Igen, de én Idő Lord vagyok, és a TARDIS-szal utazok, amit mi alkottunk meg. Nekik is lenniük kell egy idő hajónak, de nem tudom honnan szerezték. A világon nagyon kevesek tudnak utazni az időben, inkább csak az űrben, mint ti az emberek.

-          Mennyi esély van arra, hogy Idő Lord technikát használnak?

-          Semennyi. Én vagyok az utolsó közölünk. Pár éve még ketten voltunk, de A Mester meghalt.

-          Nem hiányoznak?

-          Kik?

-          A néped, a családod?

-          Jóval hamarabb elmentem, mint, hogy elpusztult volna.

-          Mi pusztult el?

-          A Gallifrey, a szülőbolygóm.

-          Mikor történt?

-          Régen, nagyon régen. Nézd! – mutatott az egyik monitorra. – 1920-ba mennek Versailles. Mi akarhatnak ott?

-          Várj, 1920, Versailles. Ott írták alá a trianoni békeszerződést. Mit akarhatnak ott?

-          Kiderítjük. – mondta miközben megint elkezdett karokat húzogatni.

~.~.~.~

-          Isten hozott Franciaországban! – lépett ki A Doktor a TARDIS-ból. – Szeretnél telefonálni?

-          Kit hívjak?

-          Mondjuk a családodat. – vonta meg a vállát.

-          Mit mondanák nekik?

-          Nem tudom, de azért ezt tedd bele a telefonodba, ezzel bárhol vagyunk, tudsz telefonálni. – nyújtott oda nekem egy telepszerűséget.

-          Köszi. – vettem el tőle. – Most hova megyünk?

-          Hol írták alá a szerződést?

-          A Nagy-Trianon kastélyban.

-          Menjünk oda!

-          Mit akarsz ott tenni?

-          Nem tudom, majd kitalálok valamit.

-          Mindig ezt csinálod?

-          Mit? – állt meg.

-          Improvizálsz.

-          Mi a baj vele?

-          Sosem gondolsz bele a dolgokba?

-          Nem. – rázta meg a fejét. – Bele kéne?

-          Valamikor igen. Abban a kastélyban éppen a Nagy Háború békeszerződését tárgyalják. Nyilvánvaló, hogy az idegenek, akikről még mindig nem tudjuk pontosan, hogy kik, ezt akarják megakadályozni, vagy megváltoztatni. Ha mi most be állítunk oda és kavalkádot csinálunk akkor mi is beleszólunk a történelem alakulásába.

-          Nyugodtan bele szólhatunk. – vonta meg a vállát.

-          Lehet, de gondolom, nem egy eléggé meghatározóba. Ez pedig az.

-          Szerinted mit kéne tennünk?

-          A kastély elég nagy. A békeszerződést egy hatalmas teremben írják alá. Megtehetjük, hogy az épület másik végébe tereljük őket, ott senkinek sem fog feltűnni, remélhetőleg.

-          Nem is rossz ötlet, és nézd ott vannak betudjuk őket terelni valahova.

Elkezdtünk futni, feléjük, de sajnos észrevettek és ők is ugyanezt tették. A kastély bejáratánál már majdnem elkaptuk őket, de akkor két őr állt elénk. A Doktor egy papírt mutatott fel nekik, amit megnézték és már be is engedtek minket. Szerencsére még láttuk, hogy az idegenek befordultak az egyik folyosóra. Az egyik ajtón berontottunk amikor körül néztünk akkor egy csomó ember nézett ránk.

-          Bocsi a zavarásért. Nem láttak egy pár különös alakot, fekete kabátban voltak. – kezdte A Doktor.

-          Kik maguk? – kérdezte az egyik férfi.

-          Én A Doktor vagyok. Ő pedig Isabelle Crusader. – mutatott rám.

-          A lány miért van férfi ruhákban? – kérdezte még mindig ugyanaz a férfi.

-          Szegénynek nincsen más ruhája. Nagyon szegény családból származik. Biztos nem láttak fekete kabátos alakokat? – mondta miközben én észrevettem, hogy valakik próbálnak áttörni  a tömegen.

-          Doktor, az ajtó felé tartanak! – kiáltottam futás közben.

A terem nagyon hosszú volt, de egész hamar sikerültkeresztül sprintelni. Az idegenek az ajtót próbálták kinyitni. Lendületből ráugrottam az egyikre, amitől a földre rogyott. Hamarosan A Doktor is megérkezett.

-          Szép ugrás volt! – dicsért meg, miközben segített felállni.

-          Köszönöm, de most az kéne kideríteni, hogy kik ezek.

-          Nem rossz, ötlet, csak először tűnjünk el innen., idegesít ez a sok ember.

-          Engem is. – bólintottam.

-          Viszlát! – köszönt a Doktor hangosan.

-          Hova vigyük őket? – kérdeztem miután kinyitottuk az ajtót.

-          Az udvarra, nincs jobb hely a szabadnál.

-          Akkor menjünk ki.

A kastély bejárta után pár méterre egy fa takarásában álltunk meg.

-          Kik maguk? – kérdezte A Doktor.

-          Maga ki? – szólalt meg, mély hangján.

-          A Doktor vagyok.

-          Milyen Doktor?

-          Simán Doktor. Maga igazán elmondhatná már legalább azt, hogy honnan jött?

-           A Srikáról jöttünk.

-          Srika, maguk Rakik!

-          Igen.

-          Mégis mit keresnek maguk itt?

-          Nem nyilvánvaló, megakarjuk akadályozni a békeszerződést.

-          Miért? – húzta össze a szemöldökét. – Mi hasznuk lenne belőle?

-          Akkor a háború tovább folytatódik, mi pedig megvárjuk amíg teljesen kiírtja magát a faj, akkor pedig mi ide jöhetünk.

-          Maguknak elment az esze! – mondtam.

-          Miért is?

-          Azért mert az emberek megfogják oldani, hogy ne legyen háború. Arra pedig nem gondolnak, hogy valakinek felfognak tűnni a hajóik.

-          Ne nevetesen meg. Nagyon primitív a technológiai fejlettség.

-          Lehet, de az embereknek van szeme.

A Doktor éppen mondani akart valamit, amikor hátulról ránk lőttek.

-          Isabelle! Futás! – ordította.

-          Merre?

-          Kövess engem!

Elkezdtünk futni a TARDIS felé, de ott két rakival találtuk magunkat szembe. Ezek nem úgy voltak felöltözve mint a többi. A velünk szemben állókon  páncélzat volt,  helyenként a kékes--zöldes bőrük kilátszott. Szemüket is csak most tudtam jól megfigyelni, aranysárga macska szemük volt. Az egyik megpróbált bejutni az telefonfülkébe nem sok sikerrel.

-          Doktor, mit tegyünk?

-          Szereted a klasszikus zenét?

-          Igen. Miért?

-          A telefonodon van?

-          Persze. Vivaldi Négy Évszak.

-          Akkor indítsd el. A rakik nem szeretik a komoly zenét.

Amikor elindult a zene azonnal a fülükhöz nyúltak és a földre térdeltek.

-          Kérem kapcsolják ki! – szólalt meg az egyik.

-          Hogyan utaznak időt? Ha elmondja kifogja kapcsolni.

-          Kifejlesztettük a technikát.

-          Persze, én meg Mickey Egér vagyok. Az igazat akarom hallani.

-          Amikor az Idők Háborúját vívták, egy Idő Úr hajó zuhant le a Srikára onnan van.

-          Hogy tanulták meg használni?

-          Sok időnkbe telt, de sikerült.

-          Egy kérdésem még lenne. Miért pont a huszadik századba jöttek, máskor is eltudják foglalni a Földet.

-          Igen, de most egy háborúból kell felállniuk, ami nem a legegyszerűbb feladat.

-          Maguk pedig ezt kihasználva, elakarják foglalni. Megmondom őszintén nem rossz terv, egy rakitól, amikor legutoljára láttam magukat, körülbelül olyan fejlettek voltak, mint az emberek a középkorban. Isabelle, most már ki kapcsolhatod! – amint kikapcsoltam Vivaldit, befutott egy hívás.

-          Ki az aki most hív? – nézett hátra egy pillanatra. Sajnos ez pont elég volt arra, hogy a két idegen felálljon és elfusson. – Mennyi baj van veletek emberekkel! Nem is értem miért nem állatokkal utazok.

-          Bocs, a barátom volt az, de mindegy. – mondtam miközben elkezdtem futni. Szerencsére ezek  a rakik nem voltak nagyon gyorsak ezért hamarosan megint szemben álltunk velük. Akkor azonban két alak jelent meg.

-          A párizsi Torchwood-tól jöttünk. Jules Gasquet vagyok, maguk kik?

-          A Doktor vagyok, Ő a társam Isabelle Crusader.

-          Doktor, nem tudja milyen régen várok erre a találkozásra!

~~~~~~~~

-          Mit akarnak tőlünk? – kérdeztem miközben próbálta kiszabadulni a Torchwood főnökének szorításából.

-          Tőled, semmit szépségem, de a Doktortól már annál többet.

-          Akkor őt hagyják békén! – mondta elképesztő nyugodtsággal, az útitársam.

-          Azért ő sem egy tudatlan kis csitri.

-          Hagyjon már békén! Nem tudok semmit!

-          Engedjék már nem látják, Ő csak egy lány.

-          Biztos maga ebben?

-          Maguk, hogy lettek a Torchwood tagjai, ő csak egy lány London egyik külvárosából.

-          Miért… – kezdte el a mondatot befejezni viszont már nem tudta. A lábamat sikerült kiszabadítani és keményem állon rúgtam a térdemmel.

-          Nagyon harcias vagy Isabelle!

-          Igen, de csak ezt az esély láttam a kiszabadulásra.

-          Volt más is, meg kell tanulnod gondolkozni és   a legmegfelelőbb dolgot csinálni.

-          Jó. Viszont mennünk kéne mert kötve hiszem, hogy csak egyedül volt itt.

-          Egyetértek.

-          Maguk ketten! – halottunk meg egy rakit a hátunk mögött.

-          Igen? – fordult hátra a Doktor.

-          Ezt, tegyék el! Egyszer még szükségük lehet rá! – nyújtott felénk egy köt alakú tárgyat.

-          Mi ez? – kérdeztem.

-          Megtudják, ha itt az ideje. – mondta majd összeesett. Azonnal odafutottunk mellé, megnéztem a pulzusát, de már nem volt neki. A Doktor lecsukta a két szemét.

~~~~~~~~~~

-          Mi történt vele?

-          Öngyilkos lett.

-          Addig én is eljutottam. – loholtam utána a TARDIS-hoz vezető úton.

-          Isabelle! – fordult felém. – Lehet, hogy a mi hibánkból halt meg.

-          Ezt nem értem.

-          A rakik szolganép, ha egyszer nem engedelmeskednek a gazdájuknak saját kezükkel végeznek magukkal.

-          Azt mondták volna nekik, hogy ne mondjanak senkinek semmit.

-          Pontosan, és még ezt is ideadta. – célzott a kör alakú tárgyra.

-          Mi ez?

-          Valaminek az irányítója. Megmondom őszintén, még nem láttam ilyet. Több mint ezer éves vagyok, de egyszerűen nem tudom kik csinálták ezt.

-          Tényleg több mit ezer éves vagy?

-          Te témát is nagyon tudsz terelni. Amúgy igen az Idő Lordok regenerálódnak egy halálos sérülés esetén.

-          Jó tudni.

-          Akkor hova akarsz menni? – kérdezte amikor a odaértünk a TARDIS-hoz.

-          Haza. – válaszoltam egyből.

-          Nem akarsz velem utazni többet?

-          De, csak mennem kell, ma este a barátom családjához, vacsorázni.

-          Ennyire várod?

-          Nem mondhatnám, a szülei viszont megölnek a szemükkel ha kések.

-          Mikorra mész?

-          Hatra.

-          Figyelj öt óra van, mivel idő hajóm van, addig akár csillagrendszereket is bejárhatunk.

-          Ezt elfelejtettem.

-          Akkor hova akarsz menni?

-          Még nem tudom, de nem csinálunk egy képet? – néztem rá boci szemekkel.

-          A kastéllyal? – én csak bólintottam, ő pedig már indult is a kastély elé. Én is hamar mellé álltam és magunk elé tartottam a telefonom.

-          Csíz!

-          Milyen lett?

-          Szuper! – fordítottam felé a képernyőt.

-          Tényleg az lett! Kitaláltad már hova akarsz menni?

-          Miért sürgetsz?

-          Én nem sürgetlek, csak megkérdeztem.

-          Tudod, mindig akartam találkozni Dracula-val.

-          Elviszlek, de tisztázzunk egy pár dolgot. Ne nagyon csinálj semmit, mert attól függetlenül, hogy akkor még nem éltél meghalhatsz. A neve nem Dracula hanem III. Vlad Cepes.

-          Megjegyeztem.

-          Akkor induljunk!